Nemrégen írt Olivér nekem. Tudott olyat kérni, hogy adtam neki időpontot viszonylag rövid határidővel. 😉 Új területre tolt, a kíváncsiság pedig nagy úr nekem.
Úgy kellett fotózni, hogy Rebeka ne vegye észre. Láthattunk már olyan felvételeket, hogy lánykérés, vagy valami meglepetés és azt végigkövetik. Ám itt most két órán kellett egy viszonylag semleges történésben képeket készíteni. Merthogy ők mindösszesen sétáltak egy nagyot.
Volt pár dolog amivel megpróbáltuk a lebukást elkerülni. Olivér lendületes tempót diktált (volt ahol szaladni kellett, hogy beelőzzük őket). Én pedig elvittem Esztit, mint modellt, hogy látszólag őt fotózva kövessem végig Rebekát és Olivért. Ha valaki tud fotózni, az biztosan jót mosolygott, ahogy egy méterre az arcától ráemeltem a teleobjektívet. 😉
Tanulságos volt. Egyrészt ehhez a kétszázas optika is kevés volt időnként, az x2 is jól jött volna. Másrészt a totál.
Nem tudok a modellem szemébe nézni, nem tudok szemből fotózni, nem kérhetem meg semmire. Millió egy kép mellett sétáltunk el úgy, hogy nem fényképeztem le. Tiszta ideges voltam. Hol attól, hogy egy normális képet nem csináltam, hol attól, hogy na most buktunk le.
Az egyik legviccesebb pillanat az volt, mikor egy fa mögött ‘rejtőztünk’. Pont mint az ovisok. Az, hogy a lábaink látszódnak, az nem számít, ha én nem látom őket, akkor ők sem engem. 🙂
Hát érdekes volt. Hatalmas élmény, de azért be kell ismernem, szeretem azt, ha ennél jobban nálam van az irányítás, nehezen engedek el képeket, nehezen fotózok szinte végig teleobjektívvel, tiszta ijedős vagyok, rettegek a lebukástól, hogy elrontom valaki örömét. Mindenesetre meglepett, amikor válogattam, hogy ennyi utómunkára érdemes kép született.
A fotózás ezen fajtáját nagy mennyiségben pedig meghagyom az adrenalinfüggő kollégáknak. 😀
