Sokféleképpen megírhatnám ezt a bejegyzést.
Írhatom oktató szemszögéből.
Írhatom szervező szemszögéből.
Írhatom kolléga szemszögéből.
Írhatom fotós szemszögéből.
Írhatom utazó szemszögéből.
Hű leszek magamhoz szépen káoszban, csapongva megírom azt ami eszembe jut. Ez is az a bejegyzés, amit megírhatnék kb. 5x, mindig más lenne… Egyrészt mikor mi jut eszembe, másrészt mikor éppen melyik része fajsújos bennem.
Nagyon vártam ezt az utat. Az elmúlt évek nagyon jól alakultak, sokat utazhattam. Idén is jutott bőven és mára már szépen pavlovi reflexben vagyok. Ahogy átlépem a határt nyaralok. Ezt Kriszta (D.Nagy) fogalmazta meg, amikor egy 2 napos útra mentem, ami gyakrolatilag vagy kocsiban, vagy fotózással telt. Ő mondta, hogy mindegy mit csinálok, ha külföldön teszem az nyaralás. Ezt a mondat beépült, bár ha jól meggondolom, nem volt még külföldi utam, amin ne éreztem volna jól magam.
Amennyire vártam, legalább annyira rettegtem. Elindultunk 40-en. Akikért, hogy ők jól érezzék magukat, mi voltunk Tamással felelősek. A felelősség más a modellel, segítőkkel, résztvevőkkel, de mindenki, aki ott a buszon volt, fontos volt.
Aki közel van hozzám tudja, hogy hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat. Az egy dolog, hogy mindenki ismeri jól azt, hogy nem lehet megfelelni mindenkinek 100%ban, de ettől én még megpróbálom és hanyattvág, ha nem jön össze. Így az, amikor Ljubljana mellett megállt a busz az autópályán, no azt a fél órát nem kívánom az ellenségeimnek sem.
Ahogy lenni szokott, a nagy gonddal jó dolgok is jönnek. Itt kaptunk egy nem tervezett helyszínt, ami ragyogó volt oktatásra, aztán egy új buszt, pontosan akkor, amikor visszaértünk a városból.
Ezt követően nem panaszkodhatok a csillagjainkra. Időjárásilag, közlekedésileg már nem lehet panaszom. Az ég akkor szakadt le, amikor vacsoráztunk, amikor meg fotózás közben esett, az volt, hogy még jól is nézett ki. 🙂
Ezer éve oktattam. Ennyit egyben meg sosem. A kettő elég volt ahhoz, hogy ezen is pörögjek előtte egy kicsit magamban. Rengeteget beszéltem, meséltem, magyaráztam és fotóztam. Töltettünk ki kérdőívet a hallgatókkal. Sok minden volt benne hasznos. Meglepő volt nekem, hogy arra senki sem panaszkodott, hogy túl sokat beszélek. Volt olyan amit én is tanultam magamról. Az oktatási stílusomról. Most, hogy hárman oktattunk egyszerre, három teljesen különböző stílusban, rajzolódott ki, hogy mit és hogyan tanítok. Szipli Tamás egyáltalán nem fotózik közben. Víg Laci keveset. Én meg sokat. Azt meg tudom fogalmazni, hogy elértem a pályámnak azon ívére, ahol már nem gondolom, hogy a portfoliómban sok új dolgot tudok tenni. Helyszínileg biztosan nem. Amiben új képek születnek, azt a modellek, az ő mozdulataik, az ő pillanataik, az ő szerelmük adja. Egy workshopon született képanyag két dolog miatt fontos nekem. Bár a modelljeink ez alkalommal nem esküvősek voltak, de ettől még fontosak voltak nekik a szép képek. Én pedig még mindig ezen a legegyszerűbb elven mozgok a fotózásban: örömet szerezni. A másik pedig az, hogy én úgy gondolom, hogy elmondani, hogy mit hogyan látok egy beállásban nem ugyanaz, mint megmutatni. Nem ugyanaz elmondani valamiről, hogy milyen valaminek a tapintása, mint az, amikor hozzá is érsz.
Eddig ezt nagyjából a workshop előtt is tudtam. Amit a 4 nap alatt tanultam arról, hogy miért is fotózok miközben oktatok az az, hogy ez egy spirál. Elkezdek fotózni és valahogy az egyik kép adja a másikat. Néha a kijelzőre nézve jön meg az ötletem, hogy mi is a következő kép. Vagy veszek észre valamit amit amíg nem a keresőn át nézem, nem is látom. Az alapján jut eszembe, hogy mi az amit el kell mondanom arról a beállításról. Összenőttem a kamerával. Persze biztosan meg tudnám oldani nélküle. Csak az üzemi hőmérsékletem lenne teljesen más. 🙂
Toszkána előtt tudatosan figyeltem arra, hogy aludjak. Azt hittem egyre jobban fáradok majd, ahogy megyünk a napokban, a kilométerekben. A végére már úgy túlpörögtem, hogy mikor hazajöttem még akkor is erről álmodtam, napokig tartott, mire lelassultam.
Kicsit olyan volt, mint a fiatalkorom. Amikor meccsekre mentünk busszal, vagy az egyetem alatt sítáborba. Azóta szerintem nem is voltam ilyenen. Ezt vártam benne legjobban. Hogy ennyi napot együtt lehetek a „fajtámmal”. Mert az is biztos, hogy nagyon bevonódtam ebbe a világba. Nem sokkal a ws után egy üzleti kerekasztal beszélgetésen voltam. Az is megérne egy bejegyzést. Mindenesetre ahogy sétáltam a nagy irodaházakban, arra gondoltam, hogy remélem, soha nem kell visszamennem abba világba. Mert ott ahol most én vagyok olyan mennyiségű energia, érzelem és szépség van, amiről reménykedem, hogy nem kell lemondanom soha. Persze, léteznek olyan szakmák, ahol lehet hasonlót találni, csak az nem ott, abban az irodatengerben van…
Ami biztos lenne, hogy akárhányszor írnám újra ezt a bejegyzést, ez a rész benne lenne. Bár lehet, hogy ezzel kezdeném legközelebb. Köszönettel tartozom. Sokaknak. Sokan segítették ennek a workshopnak a kivitelezését. Először is Víg Lacinak tartozom köszönettel. Oktatni 4 napon át hatalmas munka. Önzetlenség, főként úgy, hogy az ő neve nem szerepelt a kiírásban, vendégoktató volt. Olyan szelíden, olyan lelkiismeretesen, olyan kitartással csinálta velünk végig, mintha az ő neve alatt zajlott volna minden. Ráadásul a buszos stressz miatt teljesen elfelejtettük a bemutatását. No az lett volna az a pont, ahol azért én beszóltam volna a kollégáknak, ő pedig mosolyogva legyintett mikor ráeszméltem a hibánkra. Adósa vagyok, remélem egyszer majd ki tudom egyenlíteni a számlát. 🙂
A kellékek. Vivient Benes Anita (Daalarna) öltöztette. Anitával az éves nagy bemutatóján kérdeztem meg, hogy esetleg kaphatnánk-e ruhát. A ruha egy workshopon hangsúlyos. Mivel riportot csak egyéni oktatásban lehet csinálni, így a workshopokon a fő hangsúly a páros, a menyasszony fotózásán van. Így a ruhán is sok múlik. Anita Viviennek csodaszép ruhákat adott. Kicsit olyan voltam nála a szalonban, mint a gyerekek a gumicukorboltban. Mindegy melyiket adják, de leginkább mindet kérem szépen. 🙂
Lucát és Timit Kecskemétről Gyöngyi (Ezüsgyöngy) vállalta be. Gyöngyivel egy közös esküvőnk volt valamikor régen, amiben sok minden jó koncentrálódott. Márti meseszép menyasszony volt, a dekoráció sokkolt, Szilvivel való összefonódásunk onnan származik. Az is csodaszép ruha volt, melynek egyszerűsége adta a zsenialitását. Most Tamás járt hozzá próbálni, hozta el a ruhákat, a szállítóleveleinken szereplő értéktől egy aggódásra hajlamos ember megizzadt volna. 🙂
Gyenes Szilvitől egy csodás csokrot kaptunk.
Szente Anditól egy izgalmas szoknyát.
Olyan lesz ez a bejegyzés lassan, mint egy Oscar díjátadó. Mert köszönöm még a sminkesünknek, fodrászunknak Bettinek a rengeteg munkát, Katinak és Esztinek a háttérben a sok segítséget, werk fotókat, videót. Modelljeink pedig olyanok voltak, hogy azt hiszem ez az, amiből jobbat nem tudunk már soha szervezni. Nem az én érdemem, én kaptam őket, Tamás szervezése volt, de ebbe soha nem fogok szerintem akarni beleszólni. Mind a 3 lány és a két fiú úgy csinálta végig, mint a sportolók. Keltek hajnalban, tűrték a sok sürgetést, majd a fotózáson átmentek azokba a szépségebe, amit a képeket ti is láttok. 🙂
A résztvevőknek pedig köszönöm a bizalmat, a lelkesedést, az együttlét örömét.
Mert leginkább számomra ez volt amiért a következőt szervezzük. Kollégákkal napokra összezárva lenni nagyon jó. 😀