„Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtet, félelmes, vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a felfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetérő, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról.”
Márai Sándor
Sokféleképpen utazhatunk. Céljaink ezerfélék. Hol elérni akarunk valahova, hol csak utazni. Keressük az újat, a szépet, a lebilincselőt, a rutinból kiszakítót.
Az El Caminot már sokan megjárták, sokan megélték, sokan megírták.
Az én El Caminom is megvolt most októberben. 4 nap alatt. Értelmetlen? Elsőre.
Egy bizonyos kor felett mindannyiunkban benne vannak a zarándokutak. Kiben az elutasítás, kiben a vágy, hogy hosszabb-rövidebb időre kiszakadjon.
Az El Camino-t már több ismerősöm megjárta. Mindig csodálattal hallgattam, ám soha nem éreztem, hogy ezen nekem valaha részt kell vennem. Erika és János már régóta készült lélekben, majd egy éve már tudatosan. 6 hetes zarándoklatra, 900km-re indultak el idén szeptember elején. Október 16-án érték el a tengert Finisterrénél. János 50. születésnapja délutánján. A zarándokút hivatalos vége Santiago de Compostelában van, ám néhányan továbbmennek az óceánig.
Sok éve ismerem őket. Idén sorra beleíródtam a mélyebb történeteikbe. Ott voltam májusban, mikor örömszülőként pityeregtek, majd augusztusban járt Erika a műtermemben. Októberben pedig azon a délutánon, amikor elérték az útjuk végét ott rejtőztünk a falnál. Hogy megörökítsük, de ne zavarjuk azokat a pillanatokat, melyekben a gyermekeikkel találkoznak. Három gyermekük és vejük várta őket a viharos, szeles, esős parton. Meglepetésként. Majd a barátok a nulla kilométerkőnél, szintén meglepetésként.
Ezek a kerek szülinapos meglepetések… Sokan, sokat szervezünk, néha összejön a meglepi, néha nem. Legtöbbször igazán az számít, hogy ott legyünk, együtt legyünk és energiánkat, szeretetünket az ünnepelt felé fordítsuk. Kérdezgetem Jánost, mit tudott, mit szólt a gyermeihez. Nem tudta mit terveznek, szerveznek. Mégis azt mondta, hogy igazán nem lepődött meg, mikor meglátta őket. Inkább a hat zarándoklattal töltött hét, a család hiánya, a béke sürűsödött össze abba a pár percbe. Nem tudta, hogy ott várják. Ám amikor már ott voltak, természetes volt számára, hogy várják.
A mai világban sokféle apukák léteznek. Vannak kötelességtudók, vannak túlszeretők, vannak hárítók, vannak menekülők, vannak ösztönösen szeretők. Abból amit én láttam belőle az évek folyamán, őt a legjobbakhoz sorolom.
4 napot töltöttünk el a zarándokok világában. Most sem gondolom, hogy erre az útra valaha visszatérek. Ám megértek mindenkit, aki elmegy rá. Ennyi békés, mosolygó embert, mint amennyien Santiagoban voltak sosem láttam még ilyen koncentrációban. Vadidegenekkel beszélgettem, mindenféle cél nélkül, Erikáékkal sétálgattunk, szintén mindenféle cél nélkül. Vagyis minden tettünknek van célja, csak nem mindig azonosítjuk azt. Ott kint rengeteg érzés volt az emberben. Valahogy magába fordul mindenki, aminek a vége az, hogy mások felé nagyobb örömmel fordulsz. Annyi mindent tudnék elmesélni, mit éreztem ott, de félek sokan azt gondolnák, már túlmisztifikálom a dolgokat. Nem lehetett nem szentimentálisnak lenni, ahogyan egy tizenéves ismerősök ilyen intim pillanataiba bekerülsz. Ahogy nézem egy család újraegyesülését, a májusi menyasszonyom-vőlegényem babavárás feletti örömét, ahogyan nézem a testvérek szeretetét, a barátok törődését.
Amit tudok biztosan, hogy nekem is van egy zarándokutam. Azt is tudom, hogy merre van, már csak azt kell kitalálnom, mikor megyek el rá.
Most ezzel az írással annak örülök, hogy egy olyan megérkezés, egy olyan összetartozás részese lehettem, amely ismét csak mások életének magaslata volt, ám én zárhattam be a vizuális emlékek dobozába.
